20.05.2026

Magyarország vízstratégiai öröksége: levezetni vagy megtartani?

A magyar mezőgazdaság fejlesztési lehetőségeiről indít cikksorozatot a SAATBAU LINZ HUNGÁRIA Kft. A sorozat első része a vízgazdálkodás történelmi örökségét tekinti át, mert a mai aszályosodó, vízhiányos időszakban különösen tanulságos visszanézni arra, hogy elődeink mikor és hogyan ismerték fel a probléma súlyát. A magyar vízügy nagy szakemberei, mecénásai és gondolkodói már több mint száz éve látták: az Alföld vízhiánya, az aszály és az öntözés kérdése nem pusztán mezőgazdasági ügy, hanem nemzetgazdasági stratégiai kérdés.

Szerző: NI

Magyarország modern vízgazdálkodásának elmúlt másfél évszázada egyszerre nagy mérnöki teljesítmények és nagy elmaradások története. A 19. században a cél főként az volt, hogy az ország megszabaduljon a rendszeres árvizektől és belvizektől; ma viszont egyre inkább az a kérdés, hogyan lehetne a vizet megtartani. A klímaváltozás, az aszályosodó Alföld és a talajvízszint süllyedése miatt sok régi terv újra aktuálisnak látszik.

A folyók megzabolázásától az állami vízügyig

A 19. századi magyar vízstratégia legnagyobb vállalkozása a Tisza szabályozása volt. Vásárhelyi Pál terve és Széchenyi István szervezőmunkája nyomán 1846-ban megalakult a Tiszavölgyi Társulat, a cél pedig az árvízvédelem, a hajózás javítása és az Alföld gazdasági hasznosítása volt. A Tisza korábban hatalmas területeket tartott tartósan víz alatt; a szabályozás ennek a világnak vetett véget, és új mezőgazdasági területeket nyitott meg. (24.hu)

A 19. század második felében és a 20. század elején az ármentesítés, a belvízrendezés és a csatornázás vált uralkodó szemléletté. Ennek a korszaknak meghatározó alakja Kvassay Jenő volt, aki a magyar állami vízügyi szolgálat egyik névadója és szellemi alapítója lett. Érdekes módon Kvassay már előre látta a későbbi fordulatot is: az utódok feladatának nemcsak a vizek levezetését, hanem azok országon belüli visszatartását tekintette. Ez ma különösen időszerű, hiszen a régi vízelvezető logika egyre kevésbé illeszkedik ahhoz a korszakhoz, amelyben nemcsak az árvíz, hanem a vízhiány is stratégiai veszély.

Öntözött tábla Kalocsa környékén
Forrás: Fodor M.

Sajó Elemér és az öntözésközpontú Alföld víziója

A két világháború között a magyar vízügyi gondolkodás új irányt vett. Sajó Elemér, Kvassay Jenő örökségét folytatva, már nem pusztán ármentesítésben és belvízlevezetésben gondolkodott, hanem az Alföld öntözésében, a vízvisszatartásban, a víziutak fejlesztésében és a víz gazdasági hasznosításában. A trianoni határok után különösen fontossá vált az a felismerés, hogy a megmaradt ország termőképességét javítani kell, ehhez pedig a víz nem ellenség, hanem erőforrás.

A korszak egyik legfontosabb megvalósult beruházása a békésszentandrási duzzasztó és hajózsilip volt a Hármas-Körösön. Az építkezés 1936 és 1942 között zajlott, a létesítmény fő szakértője Mosonyi Emil volt. A duzzasztó egyszerre szolgálta a hajózást és az öntözést, ezért jól mutatja a korszak vízpolitikai fordulatát: a cél már nem csupán a víz elvezetése, hanem szabályozott hasznosítása volt.

Békésszentandrási duzzasztó a Hármas-Körösön, 1972
Forrás: Fortepan / Varga János, képszám: 40348

Sajó Elemér programjának több eleme csak a második világháború után vált valósággá. Ide tartozik a Tiszalöki vízlépcső és a Keleti-főcsatorna rendszere is. A Tiszalöki vízlépcső első ütemét 1954-ben helyezték üzembe; eredeti célja a Tiszántúl öntözése volt, de a hajózásban, vízellátásban és vízenergia-termelésben is szerepet kapott. A Keleti-főcsatorna a Tisza vizét vezeti a Tiszántúl felé, és a térség vízgazdálkodásának egyik meghatározó eleme lett. (24.hu)

A későbbi nagy megvalósítások közé tartozik a Kiskörei vízlépcső és a Kiskörei-víztározó, mai nevén Tisza-tó is. Eredeti funkciója vízgazdálkodási és öntözési volt, de idővel természetvédelmi, turisztikai és térségi gazdasági jelentősége is megnőtt. A magyar vízügy egyik tanulságos példája lett arra, hogy egy mérnöki létesítmény funkciója évtizedek alatt átértelmeződhet.

Fantomberuházások és újraéledő vízhiányos kérdések

A magyar vízstratégia történetében legalább olyan fontosak az elmaradt tervek, mint a megvalósult beruházások. Ezek közül a legismertebb a Duna–Tisza-csatorna. A Duna és a Tisza összekötésének gondolata már a 19. században visszatérő terv volt, a két világháború között pedig új lendületet kapott. A csatornát nemcsak hajózási, hanem öntözési és vízpótlási szempontból is fontosnak tartották, különösen a Duna–Tisza közi Homokhátság miatt. Teljes formájában azonban soha nem készült el, így ma is a magyar vízügy egyik legnagyobb „fantomberuházásának” számít.

Hasonlóan visszatérő, de máig lezáratlan kérdés a csongrádi vízlépcső ügye. A Tiszán Tiszalök és Kisköre megépült, az alsó-tiszai duzzasztó azonban nem. Támogatói szerint a vízszintszabályozásban, a hajózásban és a térségi vízpótlásban lehetne szerepe, ellenzői viszont jelentős ökológiai kockázatokra figyelmeztetnek. Ezért a csongrádi vízlépcső ma már nem csupán mérnöki kérdés, hanem a régi duzzasztásos vízstratégia és az újabb, táji vízmegtartásra építő szemlélet ütközőpontja.

A Balaton vízpótlása szintén visszatérő stratégiai dilemma, de ezt érdemes óvatosan kezelni: a Rábából, Drávából, Murából vagy más külső vízbázisból történő pótlás tervei megbízhatóan inkább az 1960-as évektől dokumentálhatók, nem a két világháború közötti időszak fő programjaként. A kérdés ma is nyitott: tartós aszályos időszakokban újra előkerül, de ökológiai, műszaki és gazdasági okok miatt nincs egyszerű megoldása.

Az ezredforduló után a Tisza-völgyben ismét az árvízi biztonság került előtérbe. A Vásárhelyi Terv továbbfejlesztése már nemcsak töltésmagasításban gondolkodott, hanem árvízi tározókban, szabályozott vízkivezetésben és térségi fejlesztésben is. Ez fontos szemléleti váltás volt: a víz egy részét nem feltétlenül kell azonnal levezetni, hanem megfelelő helyen és időben vissza is lehet tartani.

A 21. század kulcsdokumentuma a Kvassay Jenő Terv, vagyis a Nemzeti Vízstratégia lett. Ez már kimondja, hogy Magyarország számára a víz megőrzése, a vízvisszatartás, az aszálykárok mérséklése, az öntözés fejlesztése és a vízügyi intézményrendszer megerősítése egyszerre stratégiai feladat.

Az aktuális politikai fordulat nyomán a vízügy ismét kiemelt kormányzati témává válhat. Magyar Péter május elején Gajdos Lászlót, a leendő kormány élő környezetért felelős miniszterét kérte fel egy azonnali, rövid- és középtávú vízügyi cselekvési és kommunikációs terv összeállítására, az egyre súlyosabb aszályhelyzet, valamint a folyók és a talajvíz kritikusan alacsony szintje miatt. A bejelentés szerint a hangsúly a vízmegtartásra, a mezőgazdasági vízgazdálkodás megerősítésére és a városi „szivacsváros” szemlélet bevezetésére kerülne. Ha ez valódi kormányzati programmá válik, akkor a magyar vízstratégia másfél évszázados dilemmája új fejezethez érkezhet: a történelmi vízelvezető rendszerek után végre az országos léptékű vízmegtartás kerülhet a középpontba.

Az elmúlt másfél évszázad vízstratégiai mérlege ezért kettős. A Tisza-szabályozás, a Körösök duzzasztása, Tiszalök, a Keleti-főcsatorna, Kisköre és a Tisza-tó hatalmas mérnöki teljesítmények. Ugyanakkor a Duna–Tisza köze vízpótlása, az országos léptékű vízvisszatartás, az öntözés valódi kiterjesztése és a tájhasználat vízhez igazítása máig nem jutott el arra a szintre, amelyet a klímaváltozás indokolna. A magyar vízstratégia nagy kérdése ma már nem az, hogyan szabaduljunk meg minél gyorsabban a víztől, hanem az, hogyan tudjuk megtartani ott, ahol néhány hónappal később már hiányozni fog.

Ez is érdekelheti